A Világvége

Szaloncukor illatú hófehér karácsony este volt, amikor eljött a Világvége. Bokáit összekocogtatta, sőt még toppantott is egypárat, hogy a csizmájára tapadt havat lerázza. Fázósan lehúzta kezéről hatalmas bundakesztyűjét és félénken bekopogott a házam ajtaján.

Kinyitottam az ajtót és szinte azonnal megismertem.

-„Eljött hát ...” - mondtam beletörődve a sorsomba.

-„Nem is csodálkozik?” - kérdezte és kiült arcára a megdöbbenés.

-„Óh nem. Már sokan beharangozták eljövetelét. Mondhatni Ön volt az elmúlt évezredek egyik legfőbb beszédtémája ...” - válaszoltam talán egy kicsit túlzottan tudálékosan, majd hirtelen rádöbbenve udvariatlanságomra, beinvitáltam a meleg szobába. De ő elhárította.

-„Csak egy pillanatra ugrottam be önhöz megkérdezni, hogy eljött e már az Idő?”

-„Még nem! Teljesen egyedül vagyok.” - és nyomatékul körbemutattam az üres előszobán.

-„Ez esetben elnézését kell kérnem a zavarásért.”

Ezután a kicsit kurta-furcsa búcsúzás után sarkon fordult és elsietett. Alakja gyorsan beleolvadt a hóesésbe. Én még sokáig álltam a tornácon és néztem utána, majd utánaintettem és bementem a meleg kandalló mellé.

Budapest, 1991. január 5.

Egy kevésbé nyomasztó szösszenet... Illetve mégis, de mégse.

Legyen másnap minden nap!