A szemét

Az űrhajó hirtelen fékezve állt meg egy fiatal naprendszer előtt. Előreküldött szondái három bolygóról is jelezték az élet lehetőségét. Ez a naprendszer még alig volt egy milliárd éves. Napjának sok bolygója közül csak három volt alkalmas az élet hordozására. Ezek közül a napjához legközelebbin túl sok volt a széndioxid, így a túl nagy hőmérséklet elpusztította az egyszerű életformákat. A legtávolabbinak a tömege bizonyult kicsinek, így ennek a világnak a lakói csak végtelenül lassú léptekkel haladhattak a fejlődés útján. A középső volt a legjobb helyzetben. Tömege, légköri összetétele, hőmérséklete kedvezően hathatott volna az élet gyors fejlődésére. Még egy hold is keringett körülötte, ami elősegíthette volna az evolúciót. Egyetlen nagy hibája volt csak. Napja túlságosan is nyugodtan sugárzott, így a kemény ultraibolya sugárzás csak nagyon legyengítve érhette el a felszínét, ezért nem indulhatott meg a mutációk azon sora, amely végül is az összetett élőlények kialakulásához vezethetett volna.

Ezt az űrhajó utasai is jól tudták, ezért nem látták értelmét a további maradásuknak. Kiürítették hát hulladéktartályaikat és a hipertéren keresztül eltűntek a világegyetem egyre mélyülõ sötétjében...

Néhány hulladékdarab elérte a földfelszínt és a rajtuk lévő életbenmaradt baktériumok elszaporodva megtették a döntõ lépést.

-„Te szemét!” - üvöltötte Joe a feleségének. Nem is sejtve, milyen igazat mond.

Budapest, 1985. március

Egyetlen poénra kihegyezett szösszenet. Érdekes, hogy emlékeim szerint a vége pattant ki a legvégén, holott úgy gondolnám, hogy normálisan a csattanó születik meg legelébb... Hmmm...

Mondjunk egy kis igazat minden nap!