Az álom

Álmodtam az éjjel. Szép álom volt. Végtelen mezőn futottunk. Lábunk alatt surrogott az élénkzöld fű. Szerteszét sárga és piros virágok nyiladoztak. Dél lehetett. A Nap erősen tűzött, kellemesen átmelegítve minket. Itt-ott egy-egy csipkebokor mutogatta bíbor termését. A mezőn ezüst patak csörgedezett keresztül, életet adva a szomjúhozó növényeknek. A kristálytiszta vízben aranyhalacskák játszadoztak apró barna békákkal. Futottunk. Lábaink elől sietve tértek ki a megriasztott állatkák, de rövidesen mindannyian megnyugodva tértek vissza előző foglalatosságukhoz. Kabócák ciripeltek, így adva a világ tudtára, hogy ez még a nyár, ez még a boldogság. Futottunk. Hajad utánad úszott az égszinkék égen. Egymásran néztünk és nevettünk. Futottunk, kéz a kézben, felszabadultan, vidáman, magunk mögött hagyva a világ minden gondját-baját. Futottunk a fájdalom, a többiek elől. Futottunk. Jó volt futni veled!

Nem igaz. Borzasztó álom volt. Egy kopár mezőn feküdtem. Alattam csak a repedezett szürke föld volt. Szanaszét rozsdás konzervdobozok hevertek. Éjfél lehetett. A Hold fent kucorgott, dermesztően lehűtve mindent. Itt-ott egy-egy autóroncs mutogatta bezúzott reflektorait. A mezőn fekete patak hömpölygött keresztül, mosószerhabot hordozva hátán. A mocskos vízben autógumik hevertek egy megsárgult WC kagyló mellett. Feküdtem. Testemen apró férgek másztak csipegetve rohadó húsomból, semmitől sem zavartatva magukat. Zöldes döglegyek dongtak körül, így adva a világ tudtára, hogy ez már az elmúlás, ez már a halál. Feküdtem. Hajam lemállott fejemről és egy bűzlő pocsolyába hullt. Üres szemüregem az égre meredt vigyorgó koponyámból. Feküdtem, megfosztva beleimtől. Rólam elmúlt már a világ minden gondja, baja. Feküdtem és nekem már nem volt több fájdalom és nem voltak többiek. Feküdtem. Mindegy volt nekem!

Nem igaz. Nem álmodtam semmit. Ágyamban feküdtem és mélyen aludtam, hisz fiatal vagyok még. Előttem az élet és annyi szép dolog vár még rám. Boldog vagyok, hogy élhetek. Fiatal vagyok. Csak az a dolgom, hogy éljek. Semmi más!

Nem igaz. Nem álmodtam semmit. Ágyamban feküdtem, ébren. Évek óta minden zavar, hisz öreg vagyok már. Mögöttem az élet és nem tartogat már semmit. Beletörődtem, hogy meghalok. Öreg vagyok. Csak az a dolgom, hogy meghaljak. Semmi más ... 

Budapest, 1988. április 7.

Mindennek a vicéje, meg a verzája. Igazi kamaszos világfájdalommal megénekelve. Egy kicsit másként és megint másként...

Legyünk kamaszok minden nap!