A Hóhér

Az újonnan érkezettek a széksorok között oldalaztak a helyük felé, kezükben üdítővel és pattogatott kukoricával. Az aréna lelátója fokozatosan megtelt szürcsöléssel és papírzacskó csörgéssel. A közönségből egyre többen pillantottak az órájukra. Mindenki az előadás kezdetét várta, amely kicsit már késésben volt. Egy-két türelmetlenebb néző füttyögött is. Őket eleinte lepisszegték. A feszültség egyre nőtt.

A nézőtér végre elsötétült. Már csak a színpad világított halvány derengéssel. A nézők elcsöndesedtek és miközben izgatottan meredtek a pódiumra, nagyokat kortyoltak üdítőikből. A kétoldalt felhalmozott hangfalakból eleinte valami meghatározhatatlan, mély zúgás áradt szét, amelyből egy felkapott zeneszerző nagyzenekarra írt darabja bontakozott ki. Megindultak a ködgépek. Az egész színpadot beborította a sűrű, vattaszerű szárazjég köd. A zene tovább erősödött. Hirtelen tűzijáték petárdák robbantak. Bekapcsolták a sok kilowatt teljesítményű reflektorokat, fénnyel árasztva el az emelvényt. Galambok emelkedtek az ég felé és léggömbök hullottak alá.

És akkor hirtelen meglátták Őt. Láthatatlan szálon ereszkedett a színpadra. A közönségből néhányan felsikoltottak az izgalomtól. Végre ott állt előttük, a maga testi valójában a Hóhér. Gyönyörűen kidolgozott, beolajozott teste szikrázott a fényözönben. Apró nadrágocskát viselt, vállán fekete palásttal, fején az elmaradhatatlan csuklyával. Kis terpeszben állt, kezét összefonta a mellén. Kivárt egy kicsit, tekintetét körbehordozta a nézőtéren, jobb kezét előrenyújtotta, majd egy hangos JEEEEEEEE-t kiáltott. A közönség tombolt a gyönyörűségtől. Dühödten nekiindult és úgy járt körbe a színpadon, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Kis idő után ismét megállt a tér közepén és egy második hangos JEEEEEEEE-t kiáltott. A közönség újra tapsolt és hurrázott. Többen felugrottak a helyükről, hogy jobban lássanak.

Két csinos lány betolta a kerekeken guruló fatönköt. A tönk egyik oldalára odakészítettek egy fonott kosarat. A Hóhér ledobta magáról fekete palástját, felvette a tönk mellől a pallost és ügyes mozdulatokkal megforgatta a levegőben, maga előtt nyolcasokat írva le. A zene elhallgatott és a levegőt nehéz suhogás töltötte meg.

Eleinte kevesen vették észre a színpad szélén megjelenő jelentéktelen figurát. Szürke ruhában állt, arcán félszeg mosollyal. Két oldalról egy-egy karcsú lány támogatta. A közönségből többen fújolni kezdtek. Páran paradicsomot és tojást is dobtak felé. A Hóhér kicsit szabadjára engedte a zűrzavart, majd karjának egy mozdulatával lenyugtatta a közönséget. Rátámaszkodott a pallosra és várt. A megilletődött fiú tétován odalépett a fatönk mellé, zavartan letérdelt és előrehajolt. A lányok megigazították a fejét és levonultak az emelvényről.

Az aréna elcsöndesedett. Csak a pattogatott kukoricás zacskók halk zizegését lehetett hallani. A Hóhér feje fölé emelte a pallost és elkezdődött a dobok pergése. A Hóhér kivárt. A dobpergés erősödött. A Hóhér megfeszítette a hátát, még hátrább emelte a pallost, lábujjhegyre állt, teste ívben hátra hajlott, majd pár másodperces idegtépő várakozás után lesújtott. Vakuk villantak, a közönség tapsolt, hurrázott, sikoltozott. A Hóhér két kézzel feje fölé emelte a véres pallost és jobbra, balra fordulva megmutatta a közönségnek. Mindenki felszabadultan üvöltött.

A testétől elválasztott fej lehullt. Sajnos az odakészített korsár nem pontosan a megjelölt helyen állt, ezért a fej a kosár szélére esett, egy picit billegett, majd a színpadra pottyant és a lejtős deszkákon gurulni kezdett a közönség felé. A színpad szélén lebucskázott és a vas állványzat alatt pár ringás után megnyugodott. Ezt persze senki sem vette észre. Senki sem kereste a hiányzó testrész. Később egy díszletmunkás talált rá véletlenül. Elborzadva nézte a levágott fejet és nem értette, hogy a fej miért mosolyog.

Buda, 1995. november 27. (2011. január 9.)

Az utolsó írott nyelvemlékem. Írói munkásságom befejező része. Sajnos az eredeti nagy része elveszett, így utólag kellett rekonstruálnom. A lényeg azért megmaradt. Nem akartam nagyon aktualizálni. Pedig 15 év alatt sokat változott. A közönség is.

Legyünk irgalmasak minden nap!