Egy másik álom

Azt álmodtam, hogy meghaltam. Bíbor bársonnyal letakart ébenfekete koporsóban feküdtem. Ünneplő öltöny volt rajtam, kezem keresztbe fonva pihent a mellkasomon. Arcom olyan nyugalmat és mégis emberfeletti erőt sugárzott, aminőt még soha életemben. A ravatalt vörös szőnyeg ölelte körül, amelyen a búcsúzni eljöttek sorjáztak végeláthatatlanul. Egyesek sírtak, mások magukba fojtották bánatukat, néhányan pedig csodálkozón álltak, mintha felfoghatatlan lett volna a teremtő visszavonhatatlannak tűnő döntése. A hatalmas terem telis-tele volt éjfekete ruhás emberekkel és színes tavaszi virágokkal. Az üvegtetőn keresztül betűzött a nap elnyomva a kristálycsillárok derengő fényét. A halk beszéd, a zokogás és néhány egészen pici gyerek sikongatása keveredett a betévedt méhek lágy döngicsélésével. Az emberek meghajoltak a koporsóm előtt, néhány szót morzsoltak szét szájuk szögletében, majd továbbléptek. A teremben nyugalom és béke honolt, kiszorítva a külsõ világ tülekedését, törtetését.

Hirtelen felriadtam. A rothadó szénával betakart kemény fapriccs fájón nyomta az oldalamat. A ruhám rongyokban lógott le rólam. Felültem és megmasszíroztam elgémberedett nyakamat. Fejemet a kezembe temettem, majd halk sercegéssel végigsimítottam mély ráncokkal barázdált arcomat. A teremben még sok-sok ugyan ilyen rongyos élőhalott álmodta nyomasztó álmát. Egyikük a hátán fekve horkolt, másikuk a karjával hadonászva próbálta elűzni a rárontó démonokat .A kis helységben összezsúfolt testek csípős izzadságszaga keveredett a vizelet és az ürülék undorító bűzével. Kövér döglegyek dongták körül az alvókat. Visszadőltem a priccsemre és megpróbáltam folytatni hiábavaló küzdelmemet a múló idővel.

Budapest, 1991 március 10.

Küzdjünk saját világfájdalmunkkal... Az Álom újragombolása. Itt nem a szerelem - egyedüllét ellentétre építve, hanem a magasztos halál - nyomorúságos élet dialektikájába ágyazva. (Görbe)tükör szerűen ismételve.

Dialektizálódjunk minden nap!